Miért nem érzékeli az emberek egy része a zenét?
A legtöbbünk számára a zene az élet természetes része: rádiót hallgatunk az autóban, minden üzletben szól valamilyen muzsika, időnként koncertre megyünk, hangszerre taníttatjuk a gyermekeinket. Talán akad a környezetünkben olyan személy, aki nem leli örömét a zenében, esetleg hamisan énekel, ám többnyire bele sem gondolunk, milyen lehet az, ha valaki egyáltalán nem képes felfogni egy dallamot.
Az emberek 4-5%-a rendelkezik veleszületett dallamsüketséggel. Ez azt jelenti, hogy ő maga nem képes egy dallamot visszaadni, sőt, azt sem tudja megállapítani, más tisztán énekel-e. Súlyosabb esetben az illető nem képes a zenét zeneként érzékelni, tehát dallamok helyett csupán zörgést vagy kalapálást hall, amely gyakran kellemetlen mértéket ölt. Van, aki nem képes a ritmust sem érzékelni, vagy a hangok együtthangzását felfogni, ám leggyakrabban ezeknek az embereknek a hangmagasság-különbséggel vannak gondjaik. Többen nem képesek megállapítani, hogy egyik hang magasabb vagy mélyebb-e a másiknál, akár egész nagy hangköz esetében sem. Ehhez a jelenséghez a hangszínérzékelés torzulása is társulhat, ez okozza a zenei hangok kellemetlen, fémes csengését vagy csikorgását.
A dallamsüketségről már a 19. században írtak. A kutatókat azért foglalkoztatja annyira ez a rendellenesség, mert az amúzia, tehát a zenei felfogóképesség hiánya általában független az ember egyéb képességeitől: a dallamsüketek többnyire normális intelligenciával, családi háttérrel, ép hallással rendelkeznek, képesek felfogni a beszédet és a világ egyéb hangjait. A közelmúltban ausztrál kutatások ugyan azt az eredményt hozták, hogy az amúziás emberek kevésbé tudják kihallani a beszélgetőpartner hangjából annak érzelmeit, ám általában ennek ellenére sikeres kommunikációra képesek.
A szakterület legjelentősebb modern kutatója a kanadai Isabelle Peretz. Kutatásai szerint az amúzia hátterében állhat valamilyen fejsérülés, vagy okozhatják veleszületett tényezők, sőt, bizonyos drogok is kiválthathatnak időszakos dallamsüketséget. A benne szenvedőknek valószínűleg azért nincs problémájuk a beszéd megértésével, mert ahhoz kevésbé kifinomult hangmagasság-érzékelés szükséges, mint a zenéhez. Ugyanakkor az amúzia-kutatások éppen a beszéd és a zene egyszerre összefüggő, mégis elkülönülő agyi folyamatairól árulkodnak: ha az egyik terület sérül, a másik még működhet jól. Ám olyan kapcsolatok mégis mutatkoznak, mint például a tonális nyelvek beszélőinek körében ritkábban előforduló a dallamsüketség, tehát a jelenség nem teljesen független a nyelvelsajátítástól.
A világhírű neurológus, Oliver Sacks maga is taglalja az amúziát zenéről szóló könyvében. Beszámolója alapján migrénes rohamok során maga is megtapasztalta a zenei érzékelés ideiglenes elvesztését. Írásában olyan páciensekről is szó esik, akik mindössze egyetlen zeneművet voltak képesek felismerni, a világ zenei részét az ismert dal és az összes többi szembenállására osztották. Ugyanakkor egyik teljesen amúziás betege képes volt versszavaláshoz különböző hanglejtéseket megtanulni.
A történelem több zenei érzékelésre képtelen hírességet jegyzett fel, ilyen volt például Darwin,Freud vagy Che Guevara, valamint Sacks Nabokov leírásaiban is hasonló jelenséget vél felfedezni. A kutatások részletesen vizsgálják az amúziások agytevékenységét, ám az ember zenei felfogóképessége, és annak alakulása az egyedfejlődés során még ma sem teljesen ismert.
Forrás: MusiciansWho / Kondor Kata
A kamaszok zenehallgatási szokásaival kapcsolatban kár a szülőknek aggódniuk. Esélyük sincs, hogy beleszóljanak.<br />El kell fogadni, hogy egy tinédzser, kapja bár addig a leggondosabb zenei nevelést, olyan zenéket hallgat, hogy csak na... Nem kell kétségbeesni, ez természetes folyamat. Ha jók az alapok, vissza fog találni az igazi értékekhez, addig meg ebben is, mint mindenben, próbálgatja magát.
Azt se felejtsük el, hogy minden műfajban, a dzsesszben, a rockban, a populáris muzsikában is születnek értékes alkotások.
Kezdjük a legavatottabb szakértővel, akit csak e témában meg lehet szólaltatni, Kodály Zoltánnal. „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak" - mondta egy párizsi konferencián.
Kodály arra gondolt, hogy legyen meg az anyában az igény, és némi felkészültség arra, hogy muzsikában is a legjobbat akarja és tudja adni a gyerekének. A babának ugyanis erre van a legnagyobb szüksége, nem arra, hogy az anyukájának minél jobb hallása, tisztább hangja vagy zenei emlékezete legyen. Ez a szándék és ez a tudás minden későbbi jónak az alapja!
A kisgyerekeknek sokáig az élő zene és a személyes kapcsolat a legfontosabb. Ha az édesanyja vagy az óvó néni énekel, látja az éneklő szemét, arcát, mozdulatait, testtartását. Az emberre van szüksége, akire ráhangolódhat, élő kapcsolatra, mert csak az járja át egészen.
Annyian és annyiszor elmondtuk már: énekelni jó, emberi szükséglet, örömforrás, gyógyító erő. Nem baj, ha az anya hallása nem jó, a hangja csúszkál, sose bánja! Ha sokat és örömmel énekelget, rengeteget tesz a gyerekéért. Nem véletlen, hogy sok nőben az anyaság hívja elő ezt a vágyat.
Visszakanyarodunk Kodályhoz, aki azt is mondta, hogy a gyerekeknek csak a legjobbat adhatjuk. A legjobb pedig az, ami kiállta az idők próbáját. Bizony, ilyen klasszikusnak számít a Zsip-zsup kenderzsup, vagy az Ég a gyertya, ég. Nem nagy művek ezek, de a kis zenei formák vezetnek lépésről lépésre a klasszikusokig. Ahogy az anya vagy más énekel, ringatóznak, összekapcsolódnak a dallamban és a szövegben, az létrehozza a katarzist. Az óvodában is az a legjobb, ha az óvó néni énekel, játszik egy hangszeren, amit meg lehet nézni, fogni. A zenehallgatás pedig olyasmi, amihez szoktatni kell a gyereket. Egyáltalán nem jó, ha a háttérben mindig szól valami, még akkor sem, ha a legjobb alkotásokról van szó.
Ha felteszünk egy lemezt, kezdjük egyszerű kis darabokkal, azt lehet követni: elhalkul, felerősödik, most gyorsabb, most lassabb.